Az égetett cserepet, hasonlóan a téglához az emberiség évezredek óta használja. Az ókori rómaiak, nem csak tető fedésére, hanem padló burkolásra is használták, erre több régészeti lelet adott bizonyítékot, még hazánkban is.
A cserép igazi aranykora a középkortól egészen a 19. századig tartott, tűzvédelmi szempontból is egyre sürgetőbb volt a középkori, de még a 19. századi városok cserépfedése. A Budai Jogkönyv a XIV. században kimondta, hogy Buda várában nem épülhet sem nádfedeles, sem zsindelyes, vagy zsúptetős ház. Kötelező volt az égetett cserép. Így történhetett meg, hogy cserépgyár szinte minden nagyobb városban volt, helyi iparágnak számított.
Az első cserép formája nagyon egyszerű volt, kb. 40 cm hosszú és 18 cm széles lemez, alsó végét körívesre alakították, így a víz egy helyen folyt le a lemezről. Az orr, csak később jelent meg a cserép alján, a tetőlécen ezzel az orral „kapaszkodik” meg a cserép.
Ez az évszázadok alatt kialakult cserépforma a hódfarkú cserép, ami a mai napig használatban van. Európa középkorból fenn maradt részein még mindig lehet ilyen hódfarkú cseréppel borított tetőket látni több városban.
A 19. század végétől modernizálódott gyártási technológia során készítették azokat a hornyolt cserepeket, amelyek ma elterjedtek.
A cserépfedésű tetők akár 100 évet is kibírnak, bár lehetséges, hogy a mai modern technológiával készült cserepek ennél jóval többre is képesek. A cserép másik előnye, hogy rendkívül rugalmasan kezelhető, akár bonyolultabb tetőszerkezet is fedhető vele
